|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 5 találat | lapozás: 1-5 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Pallavicini, Sforza 1996. július 14.Bakos István, a Magyarok Világszövetsége /MVSZ/ cáfolta Tibori Szabó Zoltánnak a Szabadság aug. 6-i számában megjelent, az MVSZ-szel kapcsolatos több állítását. Az Anyanyelvi Konferencia /AK/ az MVSZ székházában tevékenykedik, annak infrastruktúráját használja, az MVSZ működését támogatja, nem felel meg tehát Tibori Szabó Zoltán állítása. hogy az AK-t nem az MVSZ finanszírozza. Az MVSZ választmánya az MVSZ elnökségének költségtérítést szavazott meg, erre csak az elnökségre utazó elnökségi tagokat napidíj és éjszakai szálláspótlék illeti meg. Nem igaz tehát, hogy az elnökség saját tiszteletdíját megszavazta. Pallavicini Károlyt nem azért idézték az etikai bizottság elé, mert szóvá tette az MVSZ által kölcsönadott összeget /ez megtérült kamatostól/, hanem azért, mert az összeg ellopásával vádolta meg Csoóri Sándort, az MVSZ elnökét. Bakos István írása után áll Tibori főszerkesztő kommentárja: információi ellentmondanak Bakos István levelében foglaltaknak, majd közli: lezártnak tekinti a vitát. /Szabadság (Kolozsvár), júl. 15./ Előzmény: 1053, 1070, 1099, 1124, 1125, 1141. sz. jegyzet.2006. június 5.Az Udvarhelyi Fiatal Fórum, az Ergo Egyesület és a Művelődési Ház által szervezett előadássorozat idei utolsó előadást tartották meg Székelyudvarhelyen. Az Emlékezés parkjában található Fráter György-szobor (Tóth Emőke szobrászművész alkotása) apropóján György barát életéről és munkásságáról Bálint Nándor történelem szakos tanár beszélt. Fráter György Utyezevics György néven született 1482 vagy 1484-ben. Megelégelve az udvari életet beállt a Buda melletti pálos szerzetesrendbe. Ekkor kapta a fráter, azaz barát megnevezést. 1530-ban János király királyi tanácsossá nevezte ki a barátot, majd királyi udvarbíró lett. Az 1542-es marosvásárhelyi országgyűlés már Erdély helytartójának ismerte el őt. A barátot kinevezték esztergomi érseknek. A zsoldos tisztek féltek tőle, meggyilkolására Sforza Pallavicini kapott parancsot. Az orgyilkosok 1551. december 17-én alvinci kastélyában ölték meg a bíboros politikust. /Kápolnási Zsolt: György barát. = Udvarhelyi Híradó (Székelyudvarhely), jún. 5./2014. december 16.Projektzáró sajtókonferencia az Új Ezredév Református KözpontbanAz épülő Új Ezredév Református Központban december 15-én, hétfőn tartották az Egyházi Turisztikai Útvonalak című európai uniós pályázat projektzáró sajtókonferenciáját. A 480 000 euró költségvetésű pályázat keretében megépült a Központ ökumenikus szárnya, emellett 2 konferenciát, 5 ökumenikus istentiszteletet, 6 kiállítást, 2 tematikus körutat szerveztek, kiadtak 3 egyházi turisztikai kiadványt, és megjelentették a KÚT című egyházi újság 6 számát. A projektzáró sajtótájékoztató alkalmával Gazda István lelkipásztor, projektmenedzser lapunknak elmondta: a pályázati pénzből 1 615 464 lejt (áfával együtt) az Ökumenikus szárny (F épület) felépítésére költöttek. Ebben a szárnyban a földszinten megvalósult egy istentiszteletek és konferenciák megtartására, 110 személy befogadására alkalmas terem és egy irodahelyiség. Fölötte az emeleten 5 vendégszoba létesült, ahol maximális kihasználtság esetén 14 személyt tudnak vendégül látni (két négyágyas és három kétágyas szoba). A tetőtérben létrehoztak egy 60 négyzetméteres, kiállítások, tréningek és más kisebb rendezvények megtartására alkalmas termet. Valamennyi helyiséget sikerült felszerelni és berendezni a pályázati pénzből. Az F épület alagsorában Magyar Klubot szeretnének működtetni, de ez nem a pályázati pénzből valósul meg. Kása Zsolt, a projekt pénzügyi menedzsere azt emelte ki, hogy a 480 000 euró értékű pályázati pénz 99,8%-át sikerült elszámolni, ami kiemelkedő teljesítménynek számít. Az Egyházi Turisztikai Útvonalak projektet az Ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékparkkal (vezető partner), a Szeged-Csanádi Egyházmegyével és Mórahalom Önkormányzatával közösen valósították meg. A pályázat keretében az Ópusztaszeri Emlékparkban megépült a Pallavicini-kápolna, Mórahalmon egy ökumenikus szabadtéri kápolna, Domaszéken megújult a Zöldfás Lelkigyakorlatos Központ és Nagylakon befejezték a modern katolikus templom építését. Van-e esély a Makovecz Imre tervei alapján épülő Új Ezredév Református Központ befejezésére? Erre a kérdésünkre Gazda István templomépítő lelkipásztor elmondta: tavaly októberben született egy kormányhatározat Magyarországon, amelynek értelmében a Makovecz-hagyaték ápolásának fontosságát tűzte ki a kormány. „Pintér Sándor belügyminiszter részéről van egy ígéret, miszerint az Új Ezredév Református Központ építésének folytatása is benne van ebben a projektben. Mi jó reménységgel vagyunk arra nézve, hogy az építkezést folytatni tudjuk” – nyilatkozta lapunknak Gazda István. „Ez az egyetlen esélyünk, mert az Európai Uniós projektek akkora anyagi erőfeszítést követelnek a gyülekezettől, amelyek meghaladják az erőinket”. December 15-én, 10 órakor meghívunk az Új Ezredév Református Központba (Spl. Morarilor 1/b), az Egyházi Turisztikai Útvonalak c. projekt utolsó, projektzáró konferenciájára. Pataki Zoltán Nyugati Jelen (Arad) 2016. szeptember 12.A Kárpát-medence ÓpusztaszerenAz ópusztaszeri Nemzeti Történeti Emlékpark az egész Kárpát-medence területéről vonzza a látogatókat, ahogyan azt tervezői már az 1980-as évek derekán elképzelték. Az emlékhely története azonban ennél sokkal korábbra nyúlik vissza. Vendéglátónkat, Vincze Gábor történészt – akinek kalauzolásával az emlékpark valamennyi nevezetességét bejártuk – a nemzeti emlékhelyről faggattam. – Kezdjük a legelején: miért éppen Ópusztaszeren épült meg Magyarország Nemzeti Történeti Emlékparkja? – Ennek egyik kézenfekvő magyarázata az, hogy a 12. században itt egy igen jelentős egyházi központ létesült – egy nemzetségi monostor bencés templommal –, ami köré később mezőváros épült. Az 1500-as évek végéig egy virágzó egyházi szellemi központ működött Szeren, és azért épp itt, mert Szegedtől Buda fele egy ősi kereskedelmi út mentén feküdt. A régi térképek még megjelölték ezt az utat. A török világ végén a központ megszűnik, de a romok a 19. században is megmAradtak, a templom fala helyenként 2,5-3 méter magasan még állt. Az utókor fantáziáját az is felcsigázta, hogy Anonymus gestájában, a Gesta Hungarorumban földrajznevekkel precízen körül van írva Szer, a település. Anonymus krónikája szerint a honfoglaló vezérek itt jöttek össze, hogy meghányják-vessék az ország dolgait, és ezt a tényt a romantikus 19. században úgy dolgozták fel, hogy itt került sor Magyarország első országgyűlésére. – Az emlékpark legrégebbi, ma is álló alkotása az 1896-ban emelt Árpád-emlékmű. Tulajdonképpen ekkor született meg az emlékhely ötlete? – A millennium éve jó alkalom volt arra, hogy valamit kezdjenek ezzel a múlttal. A környék ekkor az északolasz származású Pallavicini Alfonz Károly őrgróf birtoka volt. Amikor szóba került a szeri történet, a mai emlékparktól 8 km-re található Pusztaszer falu Kecskemét városának a birtokaként szerepelt. Kecskemét egy Árpád-oszlopot szeretett volna állítani, amihez azonban sok pénze nem volt, az őrgróf viszont egy jókora Árpád-emlékmű felállítását vállalta olyan meggondolásból, hogy a híres romok az ő birtokán találhatók. Amikor Pallavicini őrgróf saját pénzén felépítette az emlékművet, sem a Kecskemétiek, sem a pusztaszeriek nem örültek neki, a hely azonban már Trianon előtt, majd a két világháború között az Árpád-kultusz melegágya, zarándokhelye lett, itt működött többek között a Pusztaszeri Árpád Egyesület. – Mit kezdett a kommunista éra a pusztaszeri Árpád-kultusszal? – A kommunisták egy roppant ravasz húzással erre a kultuszra még rátetettek egy lapáttal: 1945-ben itt kezdték el a magyarországi földosztást. Ennek kettős üzenete volt: Pallavicini őrgrófék birtokának szétverésével a gyűlölt arisztokraták elleni harcba foghattak, másrészt a hely szellemét igyekeztek deszakralizálni azzal, hogy később a földosztást a második honfoglalásként állították be. 1956 után ezzel az aktussal egy baj volt: a földosztó minisztert 1945-ben Nagy Imrének hívták, így aztán a második „honfoglalást” elhallgatták. A hatvanas években, Csongrád megyei szinten elindult egyféle mozgolódás, hogy kezdeni kellene valamit ezzel a történelmi örökséggel. 1945-től a kommunisták alapemberévé vált Erdei Ferenc – a Hazafias Népfront országos főtitkáraként – 1970-ben felveti, hogy létre kellene hozni egy történelmi emlékhelyet. Az országos pártvezetés meglepő módon nem sepri le az asztalról az ötletet, hanem bátorítja annak megvalósítását. Olyan neves személyiségek állnak az ügy mellé, mint Györffy György, a kor legjelesebb középkorász történésze, illetve a kissé perifériára szorított, de szakmailag abszolút elismert László Gyula régész-történész. Néhány „fontos elvtárs” létrehozza az Ópusztaszeri Országos Emlékbizottságot, amely a Csongrád megyei múzeumok szegedi központját – Trogmayer Ottó vezetésével – azzal bízza meg, hogy ássák ki a romokat. Az 1971-ben elindult ásatások jelentették az emlékhely kezdetét. – Hogyan került képbe a Feszty-körkép? – 1972-ben László Gyula vetette fel annak a lehetőségét, hogy a készülő emlékparkban kapjon helyet a háború végén, Budapesten kétharmad részben megsemmisült Feszty-körkép még megmenthető része. A felvetést mind a helyi, mind a központi pártvezetés támogatta. Menet közben alakult ki az az elképzelés, hogy Feszty Árpádnak „A magyarok bejövetele” című körképét állítsák helyre és egy erre a célra készülő épületben mutassák be. A körkép Szegedre szállított mAradványainak a restaurálására azonban csak jóval később került sor. Az 1971-től harminc éven át minden nyáron folytatott ásatások kiderítették, mennyire fontos település romjai fekszenek a mai emlékpark helyén. A múzeum egyik munkatársa, a ma is élő Juhász Antal néprajzos professzor kezdettől fogva a szabadtéri néprajzi gyűjtemény létrehozását irányította. A skanzen a két világháború közötti, illetve a 19. századi népi életet, a hagyományos alföldi paraszti világot mutatja be hitelesen. Juhász Antal a ma már mondhatni hungarikumnak számító Szeged környéki tanyavilággal kezdte a szabadtéri néprajzi gyűjtemény létrehozását. Később elkészült szeged-alsóvárosi „paprikás porta”, a makói „hagymás” parasztház és több más hasonló építmény. – A kommunista időben hogyan sikerült ideológiamentes övezetnek megőrizni az emlékparkot? – Az 1945-ös földosztást követő években született „kettős honfoglalás” ötlete még sokáig kísértette az elvtársakat. Szerencsére a földosztás, mint „újabb honfoglalást” bemutató monumentális emlékmű, soha nem készült el, az utókorra fennmAradt pályaművek makettjeinek fényképe azonban ma is elrettentő látványt nyújt a korabeli tervekről. Ahogyan telt az idő, a nyolcvanas évekre az ideológiai vonal elfakult, elszürkült. – Az emlékpark igazi látványossága ma is a Feszty-körkép. Hogyan sikerült egy jórészt elégett, megsemmisült műalkotást ilyen tökéletesen restaurálni? – Ez a lengyel restaurátorok kiváló hozzáértését és mintegy négyéves munkáját dicséri. A nyolcvanas évek közepén kezdett épülni, és az évtized végére készült el a Rotunda, a körkép kiállítási helye. Ekkor már egyértelművé vált, hogy hozzá kell fogni a körkép restaurálásához. Még a pártállam idején, 1989-ben létrehoztak egy Feszty-körkép Alapítványt, amelynek az Országos Emlékbizottság mellett az volt a feladata, hogy a körkép rekonstrukcióját menedzselje. A meghirdetett nemzetközi pályázatra két csapat jelentkezett: egy magyar és egy lengyel. A lengyelek nagy előnye volt, hogy az 1794-es racławicei csatáról készült körképet egy évtizeddel korábban már restaurálták: a lengyelországi műalkotásból is nagyjából annyi mAradt, mint a Feszty-körképből. A mesterek pontosan tudták, hogy a megmAradt részeket hogyan és milyen technikával kell kiegészíteni. Trogmayer Ottó döntött a lengyelek mellett, amiből később sértődés lett, de az idő és az élet őt igazolta. Trogmayer Ottó tavaly halt meg: ő volt 1971-től az ópusztaszeri emlékparknak a motorja, az igazi atyja. Nélküle ez nem valósulhatott volna meg. A lengyelek 1991-ben kezdték el a restaurálást és 1995-ben sikerült átadni a teljesen felújított műalkotást. – Hogyan fogadta a közönség a régi pompájában megelevenedő Feszty-körképet? – Óriási „látogatói bumm” vette kezdetét Magyarországról és szerte a Kárpát-medenceéből. Európában nemcsak a magyaroknak, hanem az oroszoknak, a bolgároknak, a lengyeleknek, a svájciaknak, a németeknek, távolabb pedig a kínaiaknak és az amerikaiaknak is van történelmi eseményeket megörökítő körképük. Ez a műfaj még a mozi világa előtt terjedt el, hiszen több dimenzióban lehetett látványosan bemutatni monumentális eseményeket. Elfogadtatása azonban sem a kommunista években, sem a rendszerváltás után nem volt igazából gördülékeny Magyarországon. Amikor 1989 előtt néhány szocialista elvtárs fintorgott a kiállítás ötletén, Trogmayer Ottó azzal válaszolt, hogy ha Moszkvában, a szovjet elvtársak annyira büszkék a saját körképükre, mi miért ne lehetnénk azok? Amikor 1995-ben végre restaurálták, ezúttal a liberálisok fintorogtak, hogy miért kell egy 19. századi elavult giccset újra bemutatni. Trogmayer Ottó ezúttal azzal vágott vissza, hogy ha az Egyesült Államokban is van ilyen, és nagy sikernek örvend, nekik vajon miért nem giccs. – Milyen manapság az ópusztaszeri emlékpark látogatottsága? Mennyire sikerült megőrizni a kilencvenes évek „népvándorlásszerű” tumultusát? – A Feszty-körkép átadása után mintegy tíz éven keresztül nem került sor semmiféle komoly fejlesztésre, mert az akkori vezetés megelégedett azzal, hogy újabb és újabb tömegek kíváncsiak a Rotundában kiállított körképre, illetve az Emlékpark többi nevezetességére. Jó darabig ez működött is, a kétezres években azonban apadni kezdett a látogatói létszám. Ekkor vetődött fel, hogy új attrakciókat kellene bemutatni: többek között olyan interaktív kiállításokra van szükség, amelyek a mai fiatalokat is megfogják. A tavaly átadott látogatóközpont új színt hozott az emlékpark életébe. Például 3D-s történelmi filmvetítésre ülhetnek be, vagy a Rotundában olyan új szemléletű kiállítások is látogathatók, amelyek a mai tizenéves nemzedékek számára sokkal izgalmasabbak és érdekesebbek, mint egy régi szemléletű panoptikum. Bármilyen népszerű is egy kiállítóhely, ha nincs folyamatos fejlesztés és nincsenek új ötletek, egy idő múlva érdektelenségbe fullad. A mi feladatunk az, hogy újabb és újabb programokkal csaljuk ide a közönséget. – Mennyire kedvelik a Kárpát-medence elszakított területeiről érkező vendégek az emlékparkot? – Már a nyolcvanas évek közepén megfogalmazták az Emlékbizottság tagjai, hogy itt kell találkoznia a Kárpát-medencei magyarságnak, ahogyan azt Árpád fejedelem idejében tették eleink. Az Ópusztaszeri Nemzeti Történtei Emlékparknak ma is ez az egyik legfontosabb küldetése: minél sűrűbben találkozzunk és ismerjük meg közös múltunkat. Makkay József erdelynaplo.ro Erdély.ma 2017. október 9.Képírás – képolvasás. Az erdélyi magyar művészetrőlBanner Zoltán nyolcvanöt éves Úgy érzem, ezúttal elmondhatom: könnyű helyzetben vagyok. Mármint könnyű helyzetben amiatt, hogy olyan személyiségről vallhatok színt a tisztelt olvasó előtt, akivel, mint kiváló műtörténésszel, műkritikussal, íróval, költővel, előadó- és szavalóművésszel, közéleti személyiséggel immár jó fél évszázada hozott össze a Sors Erdély, szűkebb értelemben véve Kolozsvár szellemi sugárútjain, és akinek a diktatúra horzsolásában megkopott sárga patinás szerkesztőségi íróasztala éveken át csupán alig karnyújtásnyira várta szebb idők eljövetelét a magamétól. Nap, mint nap találkoztunk a főtéri Szent Mihály templom déli harangkondulásának aurájában az egykor Kós Károly tervezte fejléccel útjára indított Utunk irodalmi-művészeti és kritikai hetilap – talán nem túlzás ezt mondani –: mára legendássá átlényegült kiadói világában; ott, ahol a Forrás-nemzedék határozott szárnycsapásaitól minden politikai zimankó ellenére már érzékelhetően áramlott a lélegzéshez nélkülözhetetlen friss transzilván fuvallat. Banner Zoltán, a képzőművészeti, zenei, és színházi élet szakavatott krónikásaként és hetedhét (országot) megyét bejáró utazó nagyköveteként a művészeti rovatot vezette, szerkesztette és gondoskodott arról, hogy a mostoha kor zaklatásai és elvárásai dacára lehetőleg minden érdemleges művészeti esemény, figyelemre méltó műalkotás az akkori jelen és a még távolinak tűnő jövendő (itt van ma már!) prizmáin szemlélve, rangjához méltó helyet találjon a hétről hétre újraformálódó laptest hasábjain. Az ilyen, részleteiben igencsak sokrétű rovatszerkesztői tevékenység sikeres megvalósítása kellő hivatástudat, éberség és gyakorlat nélkül, majdhogynem eredménytelenségre van ítélve. Mert míg például a prózai rovat vezetője, ha közlésre szánt terjedelmesebb kéziratot (netán folytatásos regényrészletet) kap egy szerzőtől, amit továbbadva a főszerkesztőnek belátható ideig akár zavartalan „szabadságon” is érezheti magát, addig kollégámnak a lapkiadói ritmust, a nyomdai határidőket nemigen érzékelő külső szerzők néha igen alapos (át)szerkesztést igénylő anyagaiból kell húzva-alakítva mozaikszerűen fölépítenie a képekkel teletűzdelt oldalakat. Ma is szinte rejtély számomra, hogy effajta szellemi-lelki teljességet, szüntelen tájékozódási jelenlétet megkövetelő tevékenység mellett hogyan sorakozhat polcain három tucatnál több monográfia kötete Erdélyország jeles művészsorsairól, ami ennek tetejében még elenyésző szám is az ezret jóval meghaladó önálló írás, sőt több kötetnyi lírai szférákat megidéző szépirodalmi mű szerzőisége mellett. Jóllehet máshol is említettem már, de szeretném itt és most újra szóba hozni azt az analógiát sugalmazó benyomásomat, ami minduntalan reám köszön, amint Banner Zoltán neve feltűnik előttem. Ez pedig az ouvre összevethetőségének nem csak szimbolikusan, de valósan is értelmezhető tartalma miatt áll fenn Firenze egykori kiválóságáéval, a Giorgio Vasariéval. Banner életművének legfontosabb szegmensét – művészetelméleti irodalmát –, megítélésem szerint jelentőségét illetően magabiztosan állíthatjuk párhuzamba a műelemzés atyjának, a polihisztor és reneszánszkori manierista építész, valamint festő életművének máig egyedülállóként minősített, egyben a műfaj bölcsőjét is megtestesítő papírra nyomtatott hagyatékával, ami mintegy százötven fejezetével A legkiválóbb festők, szobrászok és építészek élete című munkájában maradt az utókorra. Ám míg Vasari ezeroldalas gyűjteményében alapos dokumentáltsággal ugyan, de többnyire csupán néhány lapot szán egy-egy alkotóra, addig Banner Zoltán gazdagon árnyalt monográfiáiban tárja elénk a bemutatásra szánt mester művészetének átfogó érrendszerét, műveinek korrajzba ágyazott jelentőségét, közben láthatóvá varázsolva a stílusáramlatok sajátos tendenciáit is a reá jellemző emelkedett költői eszmék rajzolatában. De még további hasonlóságot jelenthet köztük annak megítélése, hogy a remekművek élete is véges, hogy az idő vasfoga és a barbárság gátlástalansága nem képes különbséget tenni érték és érték között. (Gondoljunk csak Leonardo da Vinci Francesco Sforzát ábrázoló lovas szobrának szánalmas végzetére). Minden alkotás ily módon véletlenszerű rosszsorsának akár áldozata is lehet, eszerint a hozzáértő írás igen sokat tehet egy-egy mű időbeli túléltetéséért. Hisz ismerős: hány mesterremek idézhető fel ma már kizárólag textusok rejtett sorai közül felbukkanva akár a görög idők kezdetétől fogva, mert a történelem nyugalmat nem ismerő csatazajában is léteztek olyan megszállottak, akik képesek voltak meghallani a szépségeket óvni szándékozó olimposzi Istenek magasból alászálló üzenetét. Néha nosztalgikus pillanataimban szívesen gondolok egy másik, ugyancsak jövendőlátó honfitársra is, Veress Ferenc hajdani fotográfusra, aki ugyan kezdetleges eljárással még, ámde magával ragadó képsorokban állította meg az Idő óriáskerekét, emígy rögzítve az 1850-es esztendőkben kincses Kolozsvárnak azt a szép arcát, amely mára szintén csupán a mementó egyre jobban foszladozó papírlapjain küszködik a mulandósággal. És ahogyan az itáliai reneszánsz körképe immár elképzelhetetlen Vasari akkurátusan egybe gyűjtött íráskoszorúja nélkül, vagy a messze tűnt Kolozsvár felidézése Veress nosztalgikus anzikszai hiányában, feltehetőleg ugyanúgy válik majdan nélkülözhetetlen forrásanyaggá Trianon villámcsapását és az „arany korszak” testet-lelket próbáló nyomását elviselni kénytelen Erdély művészeti életének kutatói számára Banner Zoltán papírra vetett műkrónikája. Egykori grafikus kollégaként most is tisztán felidézem lendületesen hurkolt, már-már rajznak beillő vonalakkal jegyzett kéziratait, gyakorlott szerkesztői jelzésekkel „gazdagított” korrektúráját, mert Ő az, aki az írást mindmáig szó szerint isírásnak tekinti, ezt pedig számára nem a megabitoktól dagadó számítógép klaviatúráján lezongorázott betűk kopogása testesíti meg. Ilyen tehát Banner Zoltán történelemillatú scriptóriuma, ahol a szellem transzparens mesterműve és a kéz formateremtő nyoma, mint „opus manum” harmonikus egységgé idomul. (Hol van mára a kódexek egykori parádéja, ahol írás és rajz minden idők talán legbámulatosabb társkapcsolatában élt…). Szerzőnk, a csíkszeredai Pallas-Akadémia Könyvkiadó gondozásában napvilágot látott kötete szerkesztésekor (Képírás–képolvasás. Az erdélyi magyar művészetről. Csíkszereda, 2016) észrevehetően „szemelgetni” kényszerült a terjedelmes és sokszínű életmű gazdag választékából. Ez nem kis fejtörést jelenthetett neki, miként maga is utal erre könyve előszavában. Merthogy naptári pontossággal kereken hatvan esztendeje a Csíki Múzeum Közleményei I. félévi számában (1957) megjelent tanulmánya óta oly gazdag szakirodalom került ki tolla alól, amiből szerkesztő legyen ám a talpán (mégoly egykori Utunk szerkesztő is), aki könnyeden tudna akárcsak egyetlen szempont figyelembe vételével is írásbokrétát csokorba szedni. Ám mégis éppen attól válik a végeredmény szellemgyönyörködtetővé, mivel Erdély olyannyira sokszínű művészeti arcvonásait látjuk benne visszatükröződni. Az író, noha óvva-aggódva, de mégis büszkeséggel teli bizakodással bocsájtja útjára művét „Persze csak azoknak, akik velem együtt hiszik, hogy volt/van/lesz erdélyi magyar művészet, transzilvanista világszemlélet, erdélyi lélek és gondolat, ami huszadik századi művészetünkben formát öltött.” Tallózásunkat az időzónákban már az első fejezetcím visszaigazolja: „Amikor még a középkorban utaztam”, ekként aposztrofálja pályára léptének induló korszakát (1955) a Kárpátok szegletében meghúzódó Csíkország műkincsvilágát feltérképező, akkoriban még kerékpáros művészettörténeti időutazó, Banner Zoltán. Mert ne feledjük, ha művészetről beszélünk, egyszersmind történelemről és idősíkokról is beszélünk. Hisz szülessen meg egy mű akár a jelenben, csupán rövid idő kérdése, hogy a jelennel együtt maga is a múlt részévé váljék. A kötet végén viszont, „Kétezertizenöt” fejezetcímmel időrendiségben és zárszóként azokat a gondolatokat tárja elénk, amelyeket voltaképpen már igen régen megálmodott: lényege egy széles körű, az erdélyi művészetet minél teljesebb spektrumában reprezentáló képzőművészeti seregszemle fölépítése és bemutatása az anyaországban. Reményektől áthatva fogott tehát hozzá még 2000-ben a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumától kapott nem mindennapi megbízatásnak, hogy készítse el a Modern Magyar Művészet Múzeuma tervezett erdélyi részlegének szinopszisát. Ez a korszakos jelentőségű elképzelés a szóban forgó kötetben is olvasható, ám a megvalósulás, sajnálatosan mindmáig elmaradt. Aztán az egykori vágyálom részben valósult meg, amikor Szücs György, a Magyar Nemzeti Galéria tudományos főigazgató helyettese hozzáértő és hathatós kurátori munkájának köszönhetően, a Sors és jelkép / Erdélyi magyar képzőművészet 1920-1990 című átfogó, időszaki kiállítás létrejött a budai királyi várban, és amelynek impozáns album-katalógusának egyik fejezet szerzőjeként Banner Zoltán az 1950–1990 között megjelent kiadványok prizmáján keresztül szemléli a korabeli művészeti élet sajtóban tükröződő jelenlétét. A Képírás–képolvasás című kötet többi anyaga értelemszerűen e két szélső időpólus közé feszülő térben nyer kifejezést; műfaji értelemben igencsak sokrétűen, hiszen lapozás közben találunk tanulmányt, esszét, művészportrét, előadást, köszöntőt, levelet, jegyzőkönyvet, búcsúztatót, kiállítás megnyitó beszédet stb. Mindahány dokumentáltan helyezi látótérbe azokat a művészeti eseményeket, amelyek Erdély két világháború közti időszakában, valamint az azt követő kényszer-rendszer idegbénító fogságában a szellemi fennmaradásért folytatott túlélésben nyilatkoztak meg. Képi aforizmaként úgy ölt formát mindez előttem, mint ahogy egy lombhullató erdőben a rothadó avarból felbukkanó zsenge hajtások törnek áporodottságuk fogságából a tavasz friss üzenetével áradó fény felé; hol kisebb, hol pedig nagyobb virágszigetek látványos terítékével gyönyörködtetve a szemet, mindenkori újjászületésük biztos és eltaposhatatlan zálogaként. Némileg ily módon bomlottak ki Erdély szellemi humuszából is az önazonosulásukat kereső, létükben eltérő tájegységekből megszülető művészeti áramlatok, iskolák, stílus-csoportosulások és persze az érdemlegeset hozó, magányosan alkotók is. A könyvben felsoroltakra mind kitérni képtelenség volna, ezért csupán néhány megkerülhetetlen gravitációs sarokpontról tennék említést. Ilyen a két Szervátiusz: Jenő és Tibor szobrász-legendája, amely a transzilván szellemiségtől átitatott lélek erejével életre keltett matéria igazzá vált balladájával regél, vagy a zsögödi Nagy Imre magával ragadó festői attitűdjének vonzásában kialakult népi-expresszív jelenség térnyerése. De ide kívánkozik a Nagyváradon született, majd Kolozsváron alkotó, kivételes zenei képességekkel megáldott Rudnay tanítvány Miklóssy Gábor neve is, miként a marosvásárhelyi ősgyökerekből táplálkozó Nagy Pálé, lévén mindketten köztisztelettel övezett oktatók, akiknek szellemi-művészi aurájuk érzékelhetően gyűrűzött tova az elkövetkező nemzedékek frissülő szemléletvilágában. Nagy Imre életművében külön hangsúlyt érdemel az az eltökélt ragaszkodás, ahogyan rokonságot vállalt mindazokkal, „akik – bármilyen művészeti ágban – a legszorosabban földhöz ragadt népi rétegek sorsának és akaratának megjelenítésére esküdtek fel”. Ez a szándéka irodalomhoz kapcsolódva a népi írók iránti szimpátiájában, konkrétan a Helikon írók portréit megörökítő mintegy 40 rajzában tetten is érhető. Miklóssy Gábor gondolatai viszont elsősorban a képiség letisztult szürrealista jegyeit viselik magukon (érthető hát diákjainak ragaszkodása), amint az az itt olvasható példából is tisztán következik: „Hullafekete pernye hull a fehérpapok templomára. Dermedten áll a két torony, ablakaik, mint halálra vert lovak szemei, az irgalmat kémlelik a hályogosított jövendőben. A piszok fagyott tenyerében, mint az elmerült múltra emlékeztető bóják, némán állnak, vagy mint az elmúlás vitrinjében a kitömött madarak, amelyek többé már nem dalolnak. Az emlékezés egy tenyérnyi helyen letörli a sarat az idő félszázados kalitkájáról, a sarat, amit az itt hagyott évtizedek freccsentettek rá. /…/ Minden az elmúlás permetében áll, mint befagyott tóban a dermedt gólyák, amelyek egy őszön nem tudnak elrepülni.” Nagy Pálról viszont, a „legkonokabb küzdelmet önmagával vívó” marosvásárhelyi grafikus-festőről Banner többek közt így vall: „Nagy Pál az 1956-ból kimaradt Erdély ’ötvenhatos’ művésze volt, az elkeseredett felelősségtudat keletibb Kondor Bélája.” Aztán párhuzamos jellegű tanulmányt olvashatunk a Koszta József és Tornyai János nevéhez köthető Hódmezővásárhelyen működő alföldi iskola és Trianon drámája nyomán a transzilvanizmus jegyeiben életre kelt székely festőiskola szellemiségéről, mely utóbbi voltaképpen szerzőnk értelmezésében nem más, mint „az alföldi festészet határon túli, hegyvidéki szárnya”. Ez az áramlat, megítélése szerint, miként az irodalomban, úgy a képzőművészetben sem stíluskategóriát jelent, hanem mindenekelőtt kifejezés- és magatartásformát testesít meg; ami nemzedékeken átívelő identitásával a magyar művészet korszerűsödését gyarapította: „szemléletével pedig az európai művészet forradalmainak a hullámgyűrűit szélesítette Kelet felé”. Majd egy újabb írásban találkozhatunk az egyre népszerűbbé váló művésztáborok valódi értelmével, ahol az önfeladás helyetti ellenállás szellemében születtek meg jelentős kortárs műgyűjtemények; ilyen lett mára a már „klasszikusnak” tekinthető gyergyószárhegyi, a homoródszentmártoni, a Kalotaszeg lágy dombjai között Kós Károly kőbe-fába álmodott Varjúvárától alig sóhajtásnyira megbúvó zsoboki, vagy a dálnoki, a nagyszalontai. Mindközül mégis az Arad megyei Zerindi Képtár vált igazán emblematikus jelentőségűvé, azzal, hogy „örök példa, örök mementó marad, mivel az erdélyi magyar művészet rejtőzködésének a feloldására tett első kísérletként írja be magát művészetünk történetébe”. Visszaemlékszem, nem egy alkalommal éltem át magam is e táborok, helyszíni találkozók áradó vendégszeretetét, ahol az alkotás jótékony pillanatai mellett megtapasztalhattam az „ősközösségi szellem” sajátos ízű újjáéledésének modern kori változatát, az együvé tartozást, az együtt gondolkozást némelykor hajnalpírt köszöntő momentumaival. És ma már örömmel nyugtázzuk, hogy azóta Erdélyben gombamód bukkannak fel az újabb és újabb alkotótáborok, amelyek egyre elismertebb rangot nyernek akár nemzetközi téren is. A szerző, ámbár némi fanyar honpolgári melankóliával fűszerezetten, de mégis őszinte nosztalgiával pillant vissza abba az idősávba, amelyről ezt veti papírra: „csodálatos évek voltak a hetvenes évek, különösen az évtized első fele. Ekkor érik be az ötvenes évek második fele és a hatvanas évek viszonylagos gazdasági és szellemi fellendülésének átmeneti szabadságában, nyitottságában felnőtt nemzedékek honfoglalása irodalomban, művészetekben, közművelődésben, főként a még jelentős román polgári, főleg bukaresti alkotó értelmiség (ezen belül például a képzőművészek és építészek) küzdelme révén a nyugati, főleg francia irányzatok, egyáltalán a liberálisabb közgondolkodás meghonosításáért. Rövid és szélmalomharc-siker volt ez, mégis áttörésszerű minőségi váltás történik a kultúra minden területén, s noha a diktatúra már a nyolcvanas évek elején ellentámadásba megy át, a leépülés csak a nyolcvanas évek közepén gyorsul fel; ám azokat a nemzetiségi kezdeményezéseket, amelyeknek az idők során valamiképpen sikerült intézményesülniük, különös csoda s főleg a fenntartó személyiségek áldozatos kitartása folytán, nem temette maga alá az országos összeomlás”. Ekkor értékelődött igazán fel a művészettörténészeket és műkritikusokat kellő számban nélkülözni kénytelen sajtó szerepe az írók, szociográfusok, riporterek újszerű felelősségével, ahogy egyre többen vállalták fel sajtóbeli jelenlétükkel a közművelődési és képzőművészeti események dokumentálását, vagy az arra érdemes művészarcok olvasónak szánt bemutatását. Iskolák előcsarnokai, szerkesztőségi szobák, klubok, színházak közösségi terei, sőt magán lakosztályok nyitották meg ajtajukat alkalmi, vagy rendszeres kiállítások, kamaratárlatok bemutatásához, ahol képi szimbólumok és példabeszédek leple alól kelhettek szárnyra a rejtőzködni kényszerülő, ámde suhanni vágyó szabad gondolatok. Persze, a politikai viharfelhők sötétjének árnyékában lezajlott „művész-exodus” bekövetkező időszaka láthatóan érzékeny változásokat hagyott maga után – utal is erre Banner az érintett nevek felsorolásával –, mivelhogy mind többen leltek új hazára külhonban, a szomszédos Magyarországon vagy a nyugati államok délibábos illúziókkal kecsegtető határsávjain túl. Az élni akarás egzisztenciális kényszerűségének mindennapokra nehezedő nyomása pedig azzal járt együtt, hogy az eltávozott művészek jelentős hányadának hajdanvolt karakteres önkifejező látványvilága átalakult, az „ellenállás” egykori színei veszítettek erejükből, netán teljesen el is haltak, más szóval: a tartalom és forma az érvényesülés reményében új környezetéhez idomult át. A kötet nyolcadik fejezete személyes hangvételű vallomással indul: „Műtörténészi és művészetírói pályám alfája és ómegája, tulajdonképpeni értelme: a transzilvanista gondolkodás és világszemlélet folytonosságának és végtelen megnyilvánulási jeleinek a feltárása a 20. század legkiválóbb erdélyi művészeinek az életművében.” E véleményformálás nem más, mint a szerző ars poétikájának hangja, amivel egyszersmind a kötet tisztán értelmezhető üzenetét is aposztrofálja, szemlét tartva az említett elvek erőterei mentén megszületett értékek színes palettája fölött. Elsőként Szolnay Sándorról olvashatunk esszét, akinek tevékenysége, mint a huszadik századi erdélyi művészsors „ősmodellje” írta be nevét a transzilván szellemi élet aranykönyvébe a Kós Károlyéval egyetemben, mert „nélkülük sohasem lett volna Barabás Miklós Céh, Műcsarnok, s emlékezetes, kisebbségi öntudatserkentő kiállítások”. Aztán Balázs Imre absztrakt expresszionizmusa jön szóba; ezt követi a csíkszeredai Hargita-műhely megteremtőinek két emblematikus alakja, Márton Árpád és Gaál András művészportréja, akikről szerzőnk az elragadtatás ünnepélyes hangjain nyílik meg: „… szeretnék most magasra emelkedni, és nagyon magasból – ha szabad ezt mondani: a Teremtő szemével nézni és gyönyörködni, hogyan születik valóban újjá az emberiség művészettörténete itt, Csíkszeredában”. Zsigmond Attila festői-grafikusi munkásságát értékelve pedig megjegyzi: „egyetlen nagy és mindig azonos erősségű áramkör sugárzása volt”. Akit kiemelten két írásban is méltat, Kádár Tiborról ezt írja: „Munkáinak sajátosan drámai ereje a racionális és az indulati elemek szétválaszthatatlan egybeforrottságából származik”. Majd újabb esszé jelzi a kolozsvári grafikai iskola Feszt László művészetének technikai bravúrosságtól áthatott vonulatát; itt Bardócz Lajos mellett a vonal valódi poétájaként is számon tartott, a Kriterion könyvkiadó egykori arculattervező grafikusával, Deák Ferenccel találkozhatunk; végül pedig az „új hullám” tragikusan korán eltávozott állhatatos sepsiszentgyörgyi művész prófétájáról Baász Imréről következnek elismerő szavak. Egyetlen kiadványban félszáz esztendő művészeti kardiogramját rögzíteni, egyenlő a lehetetlenséggel. Ámde az a félszáznyi kötet, amely Banner Zoltán avatott tolla nyomán látott napvilágot, immár ott olvasható Erdély művészetének viharokkal dacoló emlékművén. ÁRKOSSY ISTVÁN (Megjelent a Magyar Napló2017. augusztusi számában, köszönjük a szerzőnek, hogy rendelkezésünkre bocsátotta). Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-5
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
